A Harry Potter-könyvek immár hatodik kötetét a február elejei magyar nyelvû megjelenés óta már mindenki elolvashatta: azok is, akik feltétlen rajongói a sorozatnak, és azok is, akik csupán a szerzõnõ elleni újabb támadási felületeket keresnek a könyvben. Az elõbbiek olvassák tovább ezt a recenziót. Mert a Harry Potter és a Félvér Herceg megérte a hosszas várakozást (fenntartva némi fanyalgást a magyar fordítás Mamamaci és Francica-jellegû, az angol eredetitõl igencsak elütõ cikornyás címadásaival és szóhasználataival szemben).

A regényciklus eddig megjelent kötetei közül ez a legkomorabb, de egyben a legmegrázóbb, legnemesebb is. Ahogyan az évek haladtával a kalandok egyre veszélyesebbek, és a Sötét Nagyúr egyre erõsebb, úgy Harry jellemrajza is egyre színesebb és árnyaltabb lett. Az elõzõ két kötet már nem a tudatlan, mindenre rácsodálkozó, felelõtlen fõhõst mutatja, hanem a negatív érzések, a düh, a szégyen, a bosszúvágy, a fájdalom felerõsödésével egy összetett személyiséget teremt. Természetesen a gyász, a fájdalom csak fejlõdéslélektani vagy esztétikai szempontból üdvözölhetõek vagy érdekesek. A fõhõs számára a gonosszal vívott folyamatos élet-halál izgalmai mellett korántsem nélkülözhetetlenek – mégis ezektõl az új érzésektõl lesz Harrybõl valóban nagykorú varázsló. Az internetnek és egyéb hírforrásoknak köszönhetõen már az angol nyelvû megjelenés napján tudni lehetett, hogy az a bizonyos „jóbarát”, aki meghal e kötet végén, nem más, mint Dumbledore professzor. Ám Harry nemcsak igazgatóját, mentorát, egyetlen támaszát veszíti el. Keresztapja, Sirius elvesztése után, Dumbledore halálával lesz Harrybõl valóban a Kiválasztott: barátai deklarált segítõkészsége mellett is magányos hõssé válik – e hõstípus minden pozitív és negatív attribútumával felvértezve. Az új kötet már nem annyira a varázsvilág–valóvilág lét- és ismeretelméleti hasonlóságát és különbségét állítja a középpontba: a mágikus, színes, egzotikus varázsvilág már csak díszlete a regényvilág nagyon is valós, súlyos morális kérdéseinek. A jó-gonosz, igaz-hamis, barát-ellenség párharcai mellett immár a hûség-árulás problémája is megjelenik. Harry és a varázslóvilág vesztesége azért sokkal több a legnagyobb tudású mágus halálánál, a Voldemorttal szembeni legerõsebb védõbástya elvesztésénél, mivel éppen Piton professzor mondja ki rá a halálos átkot. Rowling az eddigi kötetekben Pitont sosem ábrázolta rokonszenvesnek (mardekáros lévén, e ház fejeként, nem is lehet rokonszenves), Harryvel végig kölcsönösen utálták egymást, az események azonban mindig úgy alakultak, hogy a nagyon is nyilvánvaló gyanús jelek ellenére bebizonyosodott róla, hogy ha nem is a jó oldalon áll, az éppen aktuális eseményekben sosem vétkes. Eddig számos sötét részlet kiderült a múltjáról, Harry szüleivel és Voldemorttal való viszonyáról. Ám minden józan idegenkedést és érzelmi ellenállást lesöpört Dumbledore beléje helyezett feltétlen bizalma: õ mindenek és mindenki ellenére meg volt gyõzõdve Piton lojalitásáról. Dumbledore meggyilkolásával így maga a bizalom, a szeretetbe vetett hit kérdõjelezõdik meg. Dumbledore végtére nem volt más, mint egy bolond öregember, aki vakon bízott a hûségben, és aki még halála pillanatában sem tudta elhinni, hogy elárulták. A regény megdöbbentõ, sokkoló dramaturgiai fordulata ez: „Dumbledore rimánkodott”. Vajon szükségszerû a halála? Hogyan bukhat el õ, a legerõsebb mágus? Amiben rendíthetetlen és kikezdhetetlen ereje rejlett, ami megkülönböztette õt a Sötét Nagyúrtól, ami fölébe emelte: a szeretni tudás képessége okozta vesztét. Bukása szükségszerûnek látszik, hiszen tévedéséért fizetnie kellett, és mivel tévedése végzetesen nagy, saját életével kellett fizetnie. Bukása és egyben e kötet egésze azért borzongató, mert valami visszafordíthatatlant indít el a varázslóvilágban. Nemcsak Harry számára vész el a remény, hanem az egész világ kiüresedik Piton árulásával. A regény világképében radikális változás következik be: megkérdõjelezõdik a megingathatatlannak tûnõ pozitív morál érvényessége. Harry ettõl a fordulattól magasodik valódi hõssé, hiszen – szó szerint is – farkas-világban kell ezután teljesítenie, és ráadásul már nem csupán a saját feladatát. Egyéni sors és világegész összekapcsolódása sosem volt még ilyen erõs, és ennyire nyilvánvaló a sorozat eddigi köteteiben, hiszen az olvasó eddig is tudta, hogy õ, és kizárólag csak õ gyõzheti le a gonoszt. A gonosz csak akkor tûnik el a világból, ha Harry túléli a vele folytatott küzdelmet. Dumbledore és hitének halálával Harry jövõbeli gyõzelme azonban nemcsak a gonosz pusztulását jelenti, hanem az egész világ megújulásának lehetõségét is: a remény maga nem a küzdelem elõfeltétele, hanem eredménye, jutalma lesz. Van Peter Jacksonnál A Gyûrûk Ura filmváltozatában egy (kissé giccses?) jelenet, ahol Denetor kormányzó éppen elindul kíséretével, hogy elevenen elégesse fiát saját magával együtt, mert a sötétség annyira reménytelenül végtelen és legyõzhetetlen számára. Akkor a kamera egy pillanatra felvillantja a király fáját, amelyik fehéren és kiszáradtan áll a pusztulás közepette: egy virág nyílt ki rajta. Denetor nem láthatja, de mi igen. Tudjuk, hogy itt/innen fordul a világ. Nos, ez a fajta kicsiny remény halt meg Dumbledorral együtt. Halála ezért hihetetlen. És ezért megrendítõ.